NYITNIKÉK

    Alszik a hóban
    a hegy, a völgy;
    hallgat az erdő,
    hallgat a föld.

    Mikor legutóbb
    jártam itt,
    nyár nyitogatta
    pipacsait,

    a nyár nyitogatta,
    temette az ősz;
    és volt, aki vesztett,
    és nincs, aki győz.

    Lombnak, virágnak
    nyoma sehol,
    fekete csontváz
    a fa, a bokor,

    s halotti csipke
    a díszük is,
    az a törékeny
    tündéri dísz,

    mit rájuk aggat
    éjszaka
    fehér kezével
    a zuzmara.

    Alszik a hóban
    a hegy, a völgy,
    hallgat az erdő,
    hallgat a föld.

    Egyszerre mégis
    rezzen a táj:
    hármat fütyül
    egy kis madár.

    Háromszor hármat
    lüktet a dala,
    vígan, szaporán, mint
    éles fuvola.

    Az a fuvolás
    a Nyitnikék!
    Már kezdi is újra
    az énekét:

    kék füttyre mindig
    'kvart'  lefelé:
    nem sok, de örülni
    ez is elég.

    Nyitni kék, fütyüli,
    nyitni kék,
    szívnek és tavasznak
    nyílni kék!

    Nyitni, de - nyitni, de -
    nyitni kék!
    Fütyülöm én is
    énekét.

    Nyitni kék, fütyüli,
    nyitni kék,
    a telet bírni
    illenék!

    Bírni és bízni
    illenék!
    Fütyül és elszáll
    a Nyitnikék.

    Nyitni kék! - fütyülök
    utána
    s nézek az eltűnő
    madárra.

    Nyitni kék, fütyülöm,
    nyitni kék,
    hinni és bízni
    kellenék,

    mint az a fázó
    kis madár,
    aki sírja, de bírja,
    ami fáj,

    akinek tele rosszabb,
    mint az enyém,
    és aki mégis
    csupa remény.

    Nyitni kék, indulok,
    nyitni kék,
    fog az én szívem is
    nyitni még.

    Nyitni kék! Ébred
    a hegy, a völgy,
    tudom, mire gondol
    a néma föld.

    Ő volt a szája,
    a Nyitnikék,
    elmondta a holnap
    üzenetét:

    a hitet, a vágyat
    fütyülte szét,
    kinyitotta a föld
    örök szivét:

    fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
    nyitni kék -
    Nyisd ki, te, versem,
    az emberekét!