Kosztolányi Dezső: Ötévi fegyház

Már kora délután bement dolgozószobájába, mely a kis kertre nyílt, elkülönözve lakása többi részétől, az első emeleten.
 Havas délután volt, korán sötétedő, úgy két órakor már meggyújtotta asztalán a villamos lámpát. A cserépkályhában rózsaszín lánggal lobogott a tűz. Szemben vele néhány fa állott - egy öreg diófa meg egy barackfa -, tar gallyakkal, fehér téli bundába borkolózva. 
Az ügyész ezen a vasárnapon délután vádbeszédére készült. Negyven év körül lehetett, egészséges, izmos, nyugodt férfi, mintaképe a mértékletes és egyensúlyozott embernek, kinek minden vonása szabályos, az idegesség rángása nélkül. Le lehetne őt fényképezni egy néprajzi tankönyv számára, és aláírni: " közép-európai férfi."
 Régen elmúltak azok az idők, mikor munkája izgalomba hozta. Tíz évvel ezelőtt - még pályája kezdetén - még visszadöbbent egy-egy szemtől, mely könnyek forró záporában fürödve tekintett rá, egy-egy szenvedő arctól, mely annyira hasonlított minden más archoz, testvéreink, anyáink arcához. De idő kellett, míg hozzászoktatta magát a jó keménységhez, mely nélkül a tett ideges és beteges kapkodás. Képzelete minden gonoszságot és förtelmet megértett, de kristály világossággal látta az egyénnel szemben a mindenki igazát. Tudta, hogy a földi igazságszolgáltatás csak viszonylagos valami, és épp ez adott neki erőt a cselekedetre. Immár csak tárgyak voltak szemében az emberek. Mint jó sebész, biztos kézzel vájkált az életekben. Néha könyékig vérben tárta föl az undok bűnök tályogait, az alattomos kis sebeket, melyek titkos átszövődéssel mérgezték az egész szervezetet, és bizony nemegyszer súlyos műtétei is akadtak, mikor a beteg annyira rothadtnak mutatkozott, hogy csak a halál volt az egyetlen gyógyszer. Ilyenkor emelt hangon kérte a büntetést. És éppúgy nem nézett a vádlottra, mint a sebész arra a betegére, akit operál.
 Most ifjúkori szenvedélyével adta magát oda a kék és rózsaszínű ügyiratoknak, melyek egy betöréses lopásról tettek jelentést. A szomszédos faluban egy huszonöt éves legény éjnek idején átmászott a falon, betörte a kaput, s ellopta a kasznár pénzét - vagy kétezer koronát -, két új csizmát és egy aranyórát, melyet a szekrényben lelt meg. A szakértői szemle megállapította, hogy a kaput bezárták, és a tettesnek nem túlságosan nagy erőfeszítést kellett kifejtenie, hogy behatolhasson. Lehet, hogy szerszámot is használt. Az ügynek ez a része különben nem egészen világos.
 Három óra tájt a szobalány behozta a feketekávét, mely termékeny józanságot árasztott a fejében. Úgy látta, hogy az eset nem is olyan bonyolult. Maga a tettes nem jelentkezett, csendőrök fogták el a bűntényt követő napon. Első kihallgatásánál tagadott, bár az orozott holmit megtalálták nála, az aranyóra kivételével, melyet jó előre egy pöcegödör mélyén rejtett el, és szemetet lapátolt rá.
 "Egyszerű az egész - ismételte magában -, iskolaeset, mint az orvosok mondják, mely egyszerre az összes kiáltó tünettel jelentkezik. Kórjelzés: betöréses lopás. Orvossága: ötévi fegyház."
 Már fogalmazta az indokokat, melyeket holnap vádbeszédében akart elmondani, mikor kopogtak ajtaján, s prémes bundában bejött felesége, aki a kisfiával látogatóba készült. 
 Ozsonnára hívták őket valahová. Pali szépen meg volt fésülve - oldalt választották el szőke haját -, és erre az ünnepi alkalomra lehajtott keménygallért kapott, csokorra kötött selyem nyakkendővel. Láthatóan rosszul érezte magát. Ő is nyafogott, hogy szúrja a gallér, nem akart elmenni. Előre csúfolta azokat a tiszteletreméltó bácsikat és néniket, kiket szülei végtelenül kedvesnek és vonzónak akartak feltüntetni. Duzzogva felmászott apja székére, az íróasztalon kotorászott. Az ügyész fölemelte, levegőbe dobta, a fiúcska a síráshoz közel, ingerült kacajjal fölkapott egy léniát, és hadonászni kezdett vele. Apja rászólt. Erre Pali kiöltötte nyelvét, köpködött, anyja után szaladt, és erősen becsapta maga után az ajtót.
- Pali! - szólt az ügyész, mert meg akarta feddni. - Haszontalan! - kiabált most már erősebben, és a kilincsre tette a kezét, hogy utánamenjen.
A kilincs azonban nem engedett.
 Kétszer-háromszor is megpróbálta. Nem lehetett kinyitni. Semmi kétség, a kis imposztor kívülről rázárta a dolgozószoba ajtaját, és eltűnt. Gyakran csinált ilyen rossz tréfákat.
 - Szemtelen - mondta az ügyész, és elmosolyodott.
 Aztán haraggal tette hozzá:
 - Hallatlan!
 Csöngetett a szobalánynak, hogy nyissa kívülről az ajtót. De a szobalány többszöri csöngetésére se jött, úgy látszik, vasárnapi kimenője volt. Legyintett kezével, és leült az íróasztalhoz.
 Ezt a délutánt úgyis erre szánta, dolgozni akart, estéig. Langyos levegő cirógatta körül, senki se zavarta, csönd volt. Mikor gyerekvisongás hallatszott a másik szobából, sokszor vágyott ilyen nyugalomra. De most, hogy birtokába jutott, túlontúl nyugodtnak és hangtalannak találta. Kocsik nem jártak az utcán, csak emberek suhantak a neszfogó hószőnyegen kísérteties, néma lépésekkel. Mit tegyen? Unalmában levágta körmeit a tollkésében levő kisollóval. Sétált, ásított, fütyörészett, aztán újra az aktákba süppedt.
 Sokáig ülhetett az íróasztalnál, mikor észrevette, hogy tulajdonképpen nem érti, mit olvas, kétszer-háromszor is át kellett futnia egy-egy mondatot, akkor is unottan kóvályognak körülötte a hivatalos stílus papírfoszlányai, a paragrafusok dugóhúzói. Valami zavarta. Az ajtó felé tekintett, és újra megpróbálta a zárat.
 "Bezártak" - gondolta -, rab vagyok - és erre valahogy izgalomba jött. - Ha például rosszul lennék, csak egy pillanatra, és megállna a szívverésem vagy elszédülnék, akkor..."
 Igen, telefonozni nem lehetett, mert a telefon az előszobában állt, és nem juthatott hozzá.
 "Az ablakot kellene akkor kinyitnom - töprengett -, és kiabálnom kellene. Csakhogy a kert az utcától messze van, senki se hallaná a hangomat. Ha pedig meghallaná, hogyan magyarázzam ezt a furcsa esetet? Mindenki hazugságnak gondolná, és kinevetne. Szóval - dünnyögött - ötórai fogság."
Mióta elmentek, alig múlt el több harminc percnél, pedig úgy érezte, hogy legalább másfél órája nincsenek itthon. Nézte óráját, a nagy- és kismutatót s a percmutatót is, mely szabályosan baktatott végig a számára leírt kis köröcskén, lassan, nagyon lassan, majdnem unatkozva az örökkön egyforma munkától. Egyszerre elöntötte a düh.
 "Hiába, ebben a házban soha sincs rend. Évek óta eredménytelenül küzdök ellene, a fejetlenség napról napra nagyobb. A gyerek vásott, a nevelése el van hibázva, de nemcsak ő a hibás. Mindenekelőtt az anyja a hibás, kinek olyan sajátos nevelési elvei vannak, hogy mindent ráhagy. Most is mindjárt kézen foghatta volna a fiút, s akkor semmi se történik. Aztán a szobalány sohase ügyel semmire, az is a külső zárban hagyja a kulcsot, mellyel akárki bezárhatott volna. A falusi tehén. Lehetetlenség így tovább élni. Ez nem családi kör, de bolondokháza, idegklinika, tébolyda."
Ökölbe szorult a keze, és lihegett, hogy ilyen megalázó, bohózati helyzetbe került, tehetetlen haragjában rombolni szeretett volna. Szeme kigyúlt, a vér a fejébe nyargalt. Odament a kilincshez, és teljes erejével rázni kezdte.
Ez a birkózás, melybe beletette egész erejét, semmi eredménnyel se járt. Sokkal gyöngébb és ügyetlenebb volt, semhogy kiszakíthatta volna az ajtót. De azért újra éa újra nekiesett, szikrázó szemmel, szitkozódva.
 Csüggedten hullott le a kilincsről. Miért is akarná kinyitni? Hiszen nem szándékozott utcára menni, a másik szobában se keres semmit. A gyűlölet lángoló parazsai lassanként halványodni kezdtek benne, csöndesen kialudtak, megszürkültek, s a hideg, unalmas hamu körülvette őt és beporozta. Leült egy székre. Közönyösen tompa megadással. Lehajtotta fejét. Mélyet sóhajtott. Egészen úgy, mint azok, kiket oly sokat látott, és most magának se akart megnevezni.
 Azon gondolkozott, mit tegyen, mert se dolgozni, se olvasni nem volt képes, az idő pedig oly lassan múlt. Kereste szivartárcáját, de nem találta, az ebédlőben felejtette. Szomorú sóhajjal lemondott a szivarról is. Talán elaludna. Egykor, mikor sokat kellett utaznia, hátradőlt a vasúti fülkében, és mindig álommal csalta meg az időt.
 Most nem tudott aludni. Szemét tágra meresztette, és úgy nézte a mennyezet árnyékfoltjait. A dühroham után elfáradtan hevert, mint egy darab fa, nem lázadott többé, egészen átadta magát a közönynek, a névtelen unalomnak. Zsibbadtan az élete járt a fejében, diákévei, kedves és vidám gyermekkora s házassága. Eddig sohase szenvedett igazán. Tavaly spanyolnáthában feküdt, két hétig, kis lázzal. Diákkorában megszúrta nyakát egy darázs.
 Aztán harmincéves korában kihúzatta két fogát, mind a kettőt érzéstelenítéssel. Mindössze ennyire emlékezett.
 Szokása szerint nagy víztükröt képzelt el, óriási, egyre növekvő vízkörökkel, mint mindig, mikor mesterségesen akarta előidézni az álmot. Ennek se volt eredménye. Újra és újra kinyílt a szeme, éber tűzzel égett benne az álmatlanság, és szövögette-fonogatta az ügy szálait, mellyel délután foglalkozott. Vas Gábor, igen így hívták a vádlottat. Unalmában kirajzolta az arcát is, nagyon pontosan, holott csak egyszer látta. Afféle közönyös arc volt ez, mintha fából faragták volna, színtelen és jelentéktelen gyári munka, és szeme is merev nézésű, üres üvegszem. Ezzel a szemmel azonban néha nagyon meghatóan tud nézni. Szűk homlokában volt valami szánalomkeltő. Valahogy a természet pogány művének tetszett ez a homlok, mely az ősidők erejét leheli, és nem ismer se írást, se törvényt, vak ösztön forrósága vezeti szeszélyes célok felé.
 Az ügyész fölkelt a díványról, mert fázott. Közben a tűz is kialudt. Kapargatta a döglött parazsat, de már nem tudta föléleszteni, éhes volt kissé, minthogy korán ebédelt.
 Hét óra felé újra elővette az ügyiratot, olvasgatni kezdte. Átnézte a szakértői szemléről szóló jelentést, s most meggyőződött, hogy a szekrényben, melyből az aranyóra eltűnt, benne maradt a kulcs, és valószínűen be se csukta a tulajdonos.
"Ha ez így van, akkor az ügy lényegesen változik" - mondta.
Aztán eloltotta a lámpát. Künn már öreg éjszaka volt, barátságtalan, csillagok nélküli. Pillanat alatt elborította a szobát. Csak az udvar fái küldtek vaksi, borzongó ezüstfényt, melytől a sötétség gyászos csillogást kapott. Az ügyész leült egy alacsony székre.
 "Érdekes - gondolkozott -, előbb észre sem vettem ezt a részletet. Aztán Vas Gábor gyakran járt a kasznárhoz, nála dolgozott, és nemegyszer ott is aludt. Semmi esetre sem minősített lopásról van szó. De az ostoba paraszt sohase beszél, csak néz, néz, azzal az üres üvegszemével."
 Vállat vont, s az emberekre gondolt, kik szenvednek, sírnak, jajgatnak és mindig boldogtalanok, bűnös, bolond, vérző, sápadt szörnyei ennek a földgolyónak.
 Most már nem is türelmetlenkedett. Szinte jólesett tétlenül ülni, ölbe tett kézzel, fáradtnak érezte magát. Sokáig, nagyon sokáig ült így, gondolat nélkül, szomorúan, és figyelte az idő lassú múlását.
 - Öt év - suttogta, és a sötétben próbálta megnézni óráját, de nem látott semmit.
 Mintha fekete zsákból öntötték volna rá, a homály megnövekedett fölötte, összecsapott rajta, ő pedig egy mozdulattal se árulta el magát, semmit se várt, semmit se akart. Arról is megfeledkezett, hogy éhes és fázik. Az éjszaka egészen eltemette.
 Fél kilenc után megérkezett a szobalány, aki kinyitotta az ajtót. A szoba rabja átment a másik szobába, ahol azonnal a nagy tükör elé állt, és megnézte az arcát. Halálosan fehér volt, unott, dúlt és püffedt. Mintha kicsit egészségtelenül - meg is hízott volna.
 Feleségének csak ennyit mondott:
- Ma nagyon sokat dolgoztam - és korán lefeküdt, mert másnap reggel főtárgyalása volt.
 Itt még tisztáztak néhány vitás kérdést, mire a bíróság az enyhítő körülmények figyelembevételével csak háromévi fegyházra ítélte Vas Gábort. A vád lépviselője megnyugodott az ítéletben.